Fedeles Tamás, a Fraknói Kutatócsoport társ-vezetője, a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészet és Társadalomtudományi Karának tanszékvezető professzora a Középkori Esték előadássorozat keretében Az utolsó középkori magyar herceg. Újlaki Lőrinc (1459/60–1524) címmel tartott előadást 2024. április 3-án, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Karán. Az előadás apropóját egyrészről Újlaki Lőrinc halálának közelgő 500. évfordulója, másrészt pedig Fedeles professzor készülő, a herceg életét feldolgozó kötetének előrehaladott munkálatai nyújtották.
Újlaki Lőrinc – aki apja, Miklós (†1477) boszniai királysága (1472–1477) nyomán viselte a hercegi címet – pályafutása két, a közvéleményben mind a mai napig meglehetősen ellentétes megítélésű korszakban, Hunyadi Mátyás és a Jagellók uralkodása idején teljesedett ki. De miért is tarthat egyáltalán érdeklődésre számot Újlaki Lőrinc személye? – tette fel a kérdést előadása elején Fedeles. Az egyik legbefolyásosabb Hunyadi-kori báró fiáról joggal gondolhatnánk azt, hogy az apja által kitaposott ösvényen haladva pályafutása egyenesen felfelé ívelt. A valóságban azonban nem ez történt, ugyanis Mátyás regnálása alatt egyáltalán nem kapott hercegi rangjához méltó kormányzati tisztséget, jóllehet az uralkodó kedvelte őt. Vajon mi lehetett mellőzöttségének az oka? Túl fiatal volt a bárói méltósághoz, a király nem tartotta elég tehetségnek, esetleg más körülmények is befolyásolták pályakezdését? E kérdésekre kaphattak választ a szép számban megjelent érdeklődők a lendületes, informatív előadás keretében.
Mátyás halálát követően Lőrinc a néhai uralkodó természetes fiát támogatta a koronáért zajló küzdelemben, Corvin János táborának egyik meghatározó vezetője volt. Ekkor Lőrinc 16 vár, 9 kastély, 20 mezőváros és mintegy 400 falu uraként az ország harmadik legvagyonosabb birtokosának számított. Pártválasztása érthető, hiszen így látta megvalósíthatónak hatalmi törekvéseit, vagyonához és hercegi rangjához vezető szerepet remélt az ország irányításában. Hamar be kellett látnia azonban, hogy rosszul mérte fel az erőviszonyokat, ugyanis Corvin serege 1490. júliusában vereséget szenvedett, amely következtében a korona elérhetetlen távolságba került Mátyás törvénytelen fia számára. Ekkor ismét válaszút elé került, s döntése újfent kedvezőtlennek bizonyult, ugyanis párttársainak többségéhez hasonlóan, ő is a magyar trónra pályázó Habsburg Miksa római király (1486–1519) mellett tette le a garast.
Lőrinc herceg nézőpontja akkor sem változott, amikor 1490. szeptemberében Jagelló Ulászlót magyar királlyá koronázták, sőt egyfajta tiltakozásképpen részt sem vett a szertartáson. Újlaki ellenzéki szerepkört töltött be II. Ulászló (1490–1516) regnálásának első éveiben, és jelentős szerepet játszott abban, hogy a Délvidéken a királyi befolyás kevéssé érvényesülhetett. A kortársak között pedig az a szóbeszéd járta, hogy Újlaki az uralkodót egyenesen ökörnek nevezte. E – nem minden alapot nélkülöző – bulvárhír nyilvánvalóan eljutott az uralkodó fülébe is, ám ez legfeljebb csak az utolsó csepp lehetett a pohárban. A renitens herceg bűnlajstromán ugyanis számos olyan vétket találunk, ami önmagában is kimerítette a felségsértés fogalmát. Mégis hogyan reagált erre, meddig tűrte Újlaki engedetlenségét a gyengekezűnek tartott uralkodó?
II. Ulászló más lehetőséget nem látván, tanácsadói javaslatára úgy döntött, hogy fegyverrel szerez érvényt tekintélyének, s kihasználva a kedvező alkalmat, hadjáratot vezet a lázadó herceg és szövetségesei ellen. A büntetőhadjárat előkészületei 1494 novemberében kezdődtek, majd megindultak az uralkodói seregek. A közel négy hónapos katonai vállalkozás során elfoglalták Újlaki és társai legfontosabb erősségeit, így a rebelliseknek más választásuk nem lévén, meghódoltak a király előtt. Az uralkodó végül kegyelemlevelet állíttatott ki a herceg és szövetségesei számára, amely a lázadás felszámolását, valamint a királyi hatalom helyreállítását jelentette. A herceg és társai visszaadták az általuk jogtalanul elfoglalt birtokokat korábbi tulajdonosaiknak. Mindemellett Újlaki Lőrinc több várát lefoglalta az uralkodó, és néhány évig az általa kinevezett tisztviselők kormányozták azokat. Felmerül a kérdés, hogy a hercegnek e felettébb kínos incidenst követően volt-e bámiféle esélye a királlyal való kapcsolatának rendezésére? Hiszen ez jelenthette az egyetlen esélyt számára, hogy bármiféle kormányzati szerephez juthasson.
Amint az előadótól megtudhattuk, a békeszerető uralkodó hatalmának helyreállítását, megerősítését követően rehabilitálta Újlakit. Elsőként visszakapta az ideiglenesen elkobzott várait (1498), majd pedig a királyi tanácsülésekre is meghívta az uralkodó. A királyi udvarban lassan helyreállt tekintélyét kellően szemlélteti, hogy ő vezette az uralkodó leendő hitvese, Candalei Anna elé Itáliába utazó küldöttségét (1502). A következő évben pedig a királyi pár első gyermeke, Anna hercegnő keresztszülei között találjuk. A híres rákosi végzést követően (1505) a királyi hatalom megerősítésére létrejött főúri csoportosulás tagja lett. Újlaki egyre fontosabbá váló szerepét, súlyát figyelembe véve nem meglepő, hogy egy kisebb kormányzati pozícióba emelte a király: az egyre fontosabbá váló nándorfehérvári bánság élére nevezte ki (1510–1513). Nyilvánvalóan ez nem számított igazán jelentős kormányzati szerepkörnek, de ennek ellenére mindenképpen jelzésértékű gesztusként értékelhetjük, hiszen lázadását követő rehabilitálása nyert e tisztségben kifejezést. Ugyanakkor arról sem feledkezhetünk meg, hogy a király számára igencsak hasznos volt az oszmánok által veszélyeztetett terület egyik mágnására bízni e szimbolikus, az ország déli kapujának tekintett erődöt. Újlaki saját birtokainak megóvása iránti, továbbá a királynak az ország védelmére irányuló törekvései ezúttal egybeestek, így Ulászló méltán számíthatott a főúr anyagi támogatására. Kétségtelen ugyanis, hogy e kinevezéssel a végvár és a környező erősségek fenntartási költségeinek jelentős része ezután a herceg vállát nyomta.
Ulászló halálát követően sem vált mellőzötté, tekintélyét jelzi, hogy a II. Lajos (1516–1526) kiskorúsága idejére felállított 16 tagú kormányzótanácsban Lőrinc is helyet kapott. 1518-ban ért pályafutása csúcsára, ugyanis ekkor az uralkodó országbíróvá nevezte ki. Jóllehet e bárói tisztség a nádor és az erdélyi vajda után következett, korszakunkban azonban a presztízsen túl nem jelentett valós politikai befolyást, hatalmat.
Első felesége az előkelő származású Dengelegi Pongrác Katalin volt, aki 1510 táján elhunyt. Második hitvese a Körös megyei nemesi családból származó Bakócai Magdolna lett, s talán az ő származása is hozzájárult ahhoz, hogy élete utolsó éveit Lőrinc a felesége szűkebb pátriájához közeli Raholcán töltötte. Két házasságát azonban nem kísérte gyermekáldás. A köszvényben szenvedő, a középkor viszonylatában idősnek számító herceg végül 1524 nyarán távozott az élők sorából. Magtalan halálával azon kevés bárói család közé került az Újlaki família, amelyek Mohács előtt letűntek a történelem színpadáról. A család temetkezőhelyén, az újlaki ferences templomban helyezték végső nyugalomra, apja és első felesége mellett, valamint Kapisztránói János nyughelye közelében. Vörös márványból készült gótikus sírfedőlapján a herceg páncélba öltözött alakja látható, lábainál egy nyugvó oroszlánnal, a sírkő négy sarkában pedig egy-egy címerrel.
