A Fraknói Kutatócsoport és a BTK Moravcsik Gyula Intézet szervezésében 2025. május 29–31. között, immáron tizenegyedik alkalommal került megrendezésre a Fraknói (Nyári) Akadémia, Nagyvárad után ezúttal ismét Budaörsön, valamint először Budapesten.
A rendezvény első napjának délutánján Tusor Péter kutatócsoport-vezető és a PPKE BTK dékánja, Birher Nándor megnyitóbeszédét követően a budapesti Központi Papnevelő Intézetben vette kezdetét a program. Az idei évben az erdélyi (egyház)történelem és történetkutatás állt az Akadémia középpontjában.
Nyitóeladásában Tamási Zsolt történész az 1848-as tervezett magyar nemzeti zsinat témáját járta körbe. A nemzeti jelleg értelmezése állt előadása középpontjában, mindezt természetesen erdélyi megközelítésből vizsgálva. Kiemelte, hogy a 19. században a nemzetfogalom értelmezése jelentősen átalakult. A folyamatban fontos szerepet töltött be az 1848-as forradalom, tekintve, hogy ebben az évben a magyar katolikus püspöki kar nemzeti zsinatot tervezett, amelynek előmunkálatai sorra is kerültek, ennek tükrében kereste a választ a nemzeti jelleg értelmezésére. Kontroll-példaként az 1822-es nemzeti zsinat előkészítését vette, mert a résztvevők körén és a szervezési eltérésekben is tetten érthető, hogy a nemzet etnikai értelmezése hogyan került előtérbe, a korábbi rendi értelmezést váltva. Ahogyan az is látható, hogy az átmenet nem 1848-ban történt meg, hanem csak a változás indult útjára.
Ezt követően a Fraknói Akadémiák története újabb pódiumbeszélgetéssel gazdagodott. Ezúttal Marton József emeritus gyulafehérvári nagyprépostot kérdezte Tusor Péter családjáról, tanulmányairól, papi hivatása kialakulásáról, tanári és kutatói munkásságáról. A jórészt anyaországi hallgatóság bepillantást nyerhetett a romániai magyarság, katolikus közösség rendszerváltást megelőző nehézségeibe, életébe is. Az emeritus nagyprépost a néhai erdélyi püspökökkel (gyulafehérvári érsekkel), Márton Áronnal, Jakab Antallal és Bálint Lajossal kapcsolatos emlékeit is megosztotta a jelenlévőkkel.
Másnap délelőtt, május 30-án a budaörsi PostART rendezvényhelyszínen folytatódott az esemény. Tusor Péter kurátorként ismételten köszöntötte a megjelenteket és megnyitotta a tudományos tanácskozást. Mielőtt az előadásokra került volna sor, az Erdélyi Múzeum-Egyesület Jakó Zsigmond Kutatóintézet munkáját mutatta be annak igazgatója, Bogdándi Zsolt, aki vázolta a kutatóintézet munkatársainak forrásfeltáró, alapkutatásokat szem előtt tartó tevékenységét.
A kutatóintézet munkatársai közül elsőként Hegyi Géza kapott szót, aki A tizedbirtoklás rendszerei a középkori Magyarországon címmel tartotta meg előadását, melyben a forráshiányos állapot ellenére törekedett áttekintést adni a tizedszedés és annak elosztásának bonyolult és egyházmegyénként változó módszereiről, összevetve többek közt az erdélyi adatokat a győri, veszprémi és egri egyházmegyékével.
Őt W. Kovács András A vajdai oktavális ítélőszék a középkori Erdélyben című prezentációjával követte. Kiemelte, hogy a középkori Erdélyben már az Árpád-kor végétől a Maros-menti Szentimrén (Fehér vármegye) működött az alvajda ítélőszéke. Kiderült, hogy az ítélőszéket különböző egyházi ünnepek nyolcadán tartották, az 1410-es évektől azonban már csak vízkereszt, Szent György, Keresztelő Szent János születése, Szent Mihály oktaváján, az alvajda személyes jelenlétében. 1465 után az ítélőszéket a vajdák nevében tartották meg, de tényleges jelenlétük nélkül. A bírói munkát az addig jobbára a kancelláriai munkában szerepet kapó ítélőmesterek és munkatársaik végezték. 1465 után rendszeres nyolcados ítélkezésre egyre ritkábban került sor. 1493-tól fogva, Drágfi Bertalan vajdaságától kezdődően az oktavális ítélőszékekre a királyi udvar (kúria) bíróságairól küldtek ki ítélőmestert és jegyzőket. Az ott elterjedt kancelláriai (ügyviteli) jegyzetek ekkortól megjelentek az erdélyi vajdai okleveleken is. A 15. század végén és a 16. század elején az oktavális ítélőszéken az alvajda és további 11 előkelő erdélyi nemes vett részt ülnökként. A nyolcados ítélőszéken tárgyalt pereket a királyi udvarba lehetett fellebbezni, a 15. század második felében több alkalommal a királyi személyes jelenlét bírósága elé került a per, 1500 után pedig ezekben az országbíró volt illetékes.
A következő felszólaló, Szász Anikó a Mezővárosi írásbeliség és oklevél-kiállítás a hét erdélyi vármegyében (1540–1600) címet adta előadásának. Elmondta, hogy az erdélyi vármegyei mezővárosok vezető testületeinek feladatai között kiemelt helyet foglalt el saját okleveleik és missziliseik kiállítása, illetve a jegyzőkönyvek vezetése. Ezek az írott emlékek az elöljárók igazságszolgáltatási, igazgatási és gazdasági (ingatlanforgalmi, pénzügyi) tevékenysége során keletkeztek. Míg a jelentősebb oppidumok esetében nagyobb mennyiségű és változatosabb írott források maradtak fenn, a kisebbek írásbelisége jóval kevésbé differenciálódott. A tárgyalt időszakból fennmaradt kiadványok, protokollumok és pecsétek jellegzetességeinek vizsgálata alapján fontos következtetéseket lehet levonni a mezőváros fejlettségére vonatkozóan. A kutatás legnagyobb akadálya viszont az, hogy az erdélyi oppidumok levéltárainak pusztulása miatt a forrásoknak csak egy kis töredéke maradt fenn.
A délelőtt utolsó előadója Fejér Tamás volt (16. századi erdélyi liber regiusokból átírt bejegyzések. Adalékok a fejedelmi kancellária regisztrumvezetési gyakorlatához). Előadásában az erdélyi fejedelmi kancellária 16. századi királyi könyveinek bejegyzéseiről készült átírásokat vizsgálta. Ismeretes ugyanis, hogy ha az oklevélnyerő fél elvesztette az eredeti oklevelet, akkor kérésére, illetve a fejedelemnek a kancellárhoz intézett levélkerestető parancsára a kancellária hiteles átiratot állított ki számára a királyi könyvben fellelhető másolat alapján. Ugyanakkor nem csupán elveszített oklevelek esetén került sor ilyen átírások igénylésére: több példa van ugyanis arra, hogy a felek nem a korábban részükre kiállított, illetőleg elveszített oklevelek másolatáról kérnek átírást, hanem adományozással vagy más úton birtokukba került jószágokra vonatkozó bejegyzésekről kértek és kaptak átiratot jogaik védelmére. Eddig összesen 23 ilyen átíró oklevelet sikerült találni az 1556–1600 közötti évekből, melyek közül 20 legkevesebb hat, mára elpusztult liber regiusból származó szöveget őrzött meg. Ezek az átíró oklevelek nem csupán a kancelláriai ügyvitel szempontjából fontosak, hanem azért is, mert több esetben mára megsemmisült királyi könyvekről tanúskodnak, ugyanakkor zömükben ismeretlen oklevélszövegeket őriztek meg.
Az ebéd utáni második szekció első előadójaként ismét Bogdándi Zsolt igazgató lépett a pódiumra, hogy megtartsa A narratio az erdélyi hiteleshelyek fejedelemségkori okleveleiben című előadását. Rámutatott, hogy a tizenöt éves háború az egyik legpusztítóbb és a leghosszabb ideig tartó, Erdély területét is érintő katonai összetűzés volt, amely a Kárpát-medence és ezen belül az Erdélyi Fejedelemség képét alapjaiban változtatta meg, és az országrész további sorsát lényegében máig kihatóan meghatározta. A háborús események és az ezekkel járó pusztítás forrásai mondhatni kiválóak, megannyi szemtanú és remek krónikás tudósítás maradt ránk erről a korról. Előadásában azonban nem ezeket, hanem egy teljesen más jellegű forrástípust, az erdélyi hiteleshelyek, a kolozsmonostori konvent és a gyulafehérvári káptalan jegyzőkönyveibe másolt okleveleket vizsgálta, ezekben a szövegekben kereste a háborús eseményekre és azok következményeire vonatkozó adatokat, és vont le néhány koklúziót velük kapcsolatban. Az oklevélnarrációk alapján kirajzolódó kép sajátos egyrészt a történeteket elmondó irattípus jogbiztosító jellege miatt és sajátos azért is, mert minden egyes szöveg egyedi szemszögből világította meg az eseményeket, hozott szemléletes példákat a háború történéseiről és következményeiről, kiegészítve azt a tragikus képet, amelyet e korszak történetírói – akik olykor egyúttal az oklevelek megfogalmazói is – oly élethűen megfestettek.
A délután második előadója, Gálfi Emőke (Gyulafehérvár első említése „fővárosként”) Báthory András erdélyi vajda figyelemre méltó megállapításából kiindulva Gyulafehérvár helyzetét tárgyalta a 16. század közepén, 1552-ben. A város ebben az időpontban nem az ország politikai fővárosa, viszont kevéssel előtte az volt, és röviddel utána ismét azzá vált. Báthory András mégis fővárosként emlegette; az előadás arra adott választ, hogy miért tette ezt.
Ezt követően Pakó László Gyulafehérvár 17. századi jegyzőkönyve (1617–1643) című prezentációja következett. Az előadó a Gyulafehérvár város jegyzőkönyvei-sorozat megjelenés előtt álló második kötete forrásanyagának, a város 1617–1643 közötti törvénykezési jegyzőkönyveinek a bemutatására vállalkozott. Rámutatott és több, forrásból kiragadott példával azt szemléltette, hogy e forrás mennyi új adattal szolgálhat mind a jog-, intézmény-, társadalom-, család- vagy helytörténeti, mind a várostopográfiai kutatások számára.
A harmadik szekció első előadója Izsán Csaba volt. Előadásában az erdélyi városok védelméhez kapcsolódó kora újkori források nyelvét tárgyalta. Ezen belül is a hibás fordítások buktatóit mutatta pár példával be. Részletesebben kitért a céhek és az általuk fenntartott városi tornyok megnevezésének problémájára, illetve a tornyokban tárolt fegyverek inventáriumaiból kiindulva egy-egy fegyvertípus pontos azonosítására a forrásokban.
A nap utolsó előadója Papp Kinga hadadi Wesselényi Kata (1735–1788) hat, nyomtatásra előkészített, kéziratos imádságos könyvével (imanaplójával) foglalkozott. Előadásában kifejtette, hogy a több kéz nyomát is magukon hordozó kéziratos kötetek azt illusztrálják, hogy női szerzőként – megfelelő retorikai, stilisztikai képzettség hiányában – olyan közvetítőkre szorult, akik szerkesztették, javították a szövegeit. Wesselényi Kata saját textusai mellett korán elhunyt férje és fia írásait is beillesztette köteteibe, melyek által nemcsak saját emlékezetét próbálta megőrizni, hanem családjáét is.
Rövid szünetet követően A magyar történetkutatás helyzete Erdélyben címmel sor került egy kerekasztal-beszélgetésre Bogdándi Zsolt, Gálfi Emőke, Hegyi Géza és Fejér Tamás részvételével, a beszélgetést pedig Jakó Klára moderálta. A résztvevők kitértek a mai erdélyi történész-utánpótlás állapotára, a kutatások folytatására és nehézségeire, valamint a román történetírással való kapcsolatra egyaránt. A tudományos rész zárásaként Szovák Kornél, a Moravcsik-intézet igazgatója és az Akadémia társkurátora foglalta össze a programban hallottakat és vonta le az előadások tanulságait. Röviddel később a már hagyományos egyháztörténeti kvízzel zárult a nap.
Május 31-én délután kirándulással zárult az idei év Fraknói (Nyári) Akadémiája. Egy erdei túra során Budaörsről a makkosmáriai Angyalok Királynéja (trinitárius majd szervita) kegytemplomot keresték fel a résztvevők. A templomban Tusor Péter rövid orgonajátéka mellett Kanász Viktortól, a Fraknói Akadémia igazgatójától a kegytemplom történetét ismerhették meg a jelenlévők, majd Szirtes Zsófia Szent Ágoston vallomásaiból olvasott fel. A napot és az eseményt fogadás zárta a a Fraknói Kutatócsoport budaörsi rezidenciáján.
GALÉRIÁK: 1. nap, 2. nap, 3. nap
VIDEÓK: feltöltés alatt