2024. december 8–9-én rendezték meg a Fraknói Kutatócsoport közreműködésével a Várkert Bazárban az ANTEMURALE CHRISTIANITATIS. Közép-Európa és a Nyugat-Balkán, a Kereszténység Védőbástyái című nemzetközi konferenciát. A konferencián a Kutatócsoport három tagja is előadott.
Nemes Gábor Az Apostoli Szentszék „oszmán politikája” címmel tartott előadást. Az 1440-es évektől, de főleg 1453, azaz Konstantinápoly eleste után a pápai diplomácia egyik fő célkitűzése az Oszmán Birodalom elleni harc lett, A Magyarországra érkező pápai legátusok pedig a törökellenes harc főszereplőivé váltak. Hunyadi János hosszú hadjáratának sikerén felbuzdulva Giuliano Cesarini bíboros az 1444. évi támadás fő motorja volt, aki attól sem riadt vissza, hogy a magyar vezetést törökkel megkötött béke felrúgására is rávegye és mindenkit felmentett esküje alól. A bíboros a súlyos vereséggel végződő várnai csatában maga is életét vesztette. A török elleni harc másik Juan de Carvajal bíboros, aki keresztes hadjárat szervezésével oroszlánrészt vállalt az 1456. évi nándorfehérvári diadalban. A Jagelló uralkodók alatt három is hazánkba látogatott: Pietro Isvalies (1500–1503), Tommaso de Vio (1523–1524) és Lorenzo Campeggio (1524–1525) kardinálisok. Míg Isvalies bíborosnak – aki szolgálataiért megkapta a veszprémi püspökséget – a feladata az volt, hogy II. Ulászlót egy törökellenes célú francia–pápai–velencei szövetség számára megnyerje, addig Vio és Campeggio a pápai segélypénzek kezelésén túl II. Lajos országainak kül- és belpolitikai megerősítésével kívánták hazánkat egy esetleges török támadással szemben felkészíteni. A legátusok ittlétük alatt pedig felügyelték a pápa által a török elleni harcra küldött segélypénz felhasználását is.
Kruppa Tamás A Velencei Köztársaság és az Oszmán Birodalom diplomáciai kapcsolatai (1499–1540) című előadásában tárgyalt időszak keretét két velencei–oszmán háború képezte, amelyekben visszatükröződik az Oszmán Birodalom és a Velencei Köztársaság bonyolult és sokrétű kapcsolata. A Köztársaság hatalma a Levantéval folytatott kereskedelemből származott, számára tehát a status quo fenntartása volt a legmegfelelőbb politika, amit megpróbált a feltörekvő oszmán hatalommal szemben is folytatni. Ugyanakkor szárazföldi birtokai (Terraferma) miatt 1494-től kezdve belekeveredett az évtizedekig tartó itáliai háborúkba, ami Sztambul felé kiszolgáltatottá tette. Ezzel szemben az Oszmán Birodalom céljai egészen nyilvánvalóak voltak, vagyis Velence jelenlétének minimalizálása a Földközi-tenger keleti térségében, különös tekintettel a balkáni, dalmáciai térségre, valamint a további területi terjeszkedés az égei-adriai szigetvilág stratégiai pontjainak megszállásával. Az oszmán diplomácia ellentéziseként a velencei kétarcú volt: ennek egyik példája a magyar–velencei–pápai törökellenes szövetsége megkötése 1503-ban. A szövetség sorsa, amely soha nem lépett életbe, nemcsak a Köztársaság portai politikájának említett kétarcúsága mutatkozik meg, hanem az oszmán diplomácia pragmatizmusa is, amely egyszerre célozta a kétfrontos háború elkerülését és a keresztény és muszlim hatalmak ellene szerveződő összefogásának meghiúsítását
Fedeles Tamás a Püspöklexikon (1458–1526)-projektet ismertette A magyar egyházi elit a közép- és a kora újkor határán címmel.
1526. augusztus 29-én két érsek és öt püspök lelte halálát a mohácsi csatatéren, ezáltal a magyar főpapi kar 50%-a veszett oda. Mindez jól szemlélteti az egyházi elit király iránt tanúsított lojalitását, az ország védelme érdekében vállalt önfeláldozó magatartását. Jelen előadásban egy folyamatban lévő kutatási program részeredményeit ismertetem, amely keretében az 1458 és 1526 között a 14 magyar egyházmegye élén álló 75 főpap modern szemléletű életrajzát készítjük el a csata 500. évfordulójára. A Püspöklexikon azonban túlmutat egy életrajzgyűjteményen, ugyanis az egyházmegyék korabeli állapotát is bemutatjuk, amelyet térképek tesznek még szemléletesebbé. Szintén elkészítjük a korszak egyházi elitjének részletes elemzését, amelyben elemezzük – egyebek mellett – az uralkodók főpapkinevezési politikáját, a kollektív életrajz (prozopográfia) módszerére alapozva vizsgáljuk a csoport tagjainak származását, edukációját, hivatali és egyházi pályafutását, humanista kapcsolatrendszerét.
(Képek: Tábori Kálmán és Kanász Viktor)
