Az Apostoli Kamara a „Középkori Esték”-en

2021. október 15-én került sor az Országos Levéltár Bécsi kapu téri épületében a vatikáni–magyar történeti könyvsorozat leújabb kötetének (Collectanea Vaticana Hungariae I/18) szakmai bemutatójára. Az Középkori Esték keretében a Fraknói Kutatócsoport közreműködésével megrendezett eseményt a házigazda Rácz György, valamint Tusor Péter nyitotta meg. Ezt követően a szerző, Fedeles Tamás, a Kutatócsoport tudományos főmunkatársa és a PTE professzora prezentálta fél évtizedes vatikáni kutatása fontosabb tudományos eredményeit. 

Az előadásban a Kárpát-medence területéről érkezők kúriai szenteléseiről kaphattak áttekintést az érdeklődők. A kutatás alapjául szolgáló források túlnyomó része a Vatikáni Apostoli Levéltárban őrzött, a kúriai promóciókat dokumentáló Libri formatarum regisztersorozat köteteiben találhatóak, amelyek az 1425 és 1524 közötti időszakot ölelik fel. E forráscsoport mellett további vatikáni, római és hazai archívumok vonatkozó dokumentumainak, valamint a kurrens nemzetközi és a csekélyszámú hazai szakirodalom felhasználásával igyekezett az előadó széles kontextusba ágyazottan bemutatni a témát. A klerikusszentelések a középkori Orbis Christianus területén a megszokott események közé tartoztak. A római Kúriában időről időre feltűntek azok a külföldi, köztük a Kárpát-medence területéről származó ifjak, akik az egyházi rend szentségének különböző grádusait kívánták felvenni. Habár a magyar származású, illetőleg a magyarországi egyházi javadalommal rendelkezők kúriai szentelése nem ismeretlen a magyar medievisztika számára, hiszen a korábban vizsgált és közreadott pápai kérvénykönyvek (Registra supplicationum) bejegyzései számos papszenteléssel kapcsolatos folyamodványt tartalmaznak, azonban a promóciók részletei eleddig nem voltak ismertek. Éppen ezért az előadó által jegyzett, augusztusban publikált kötet hiánypótló munka.

A vizsgált korszakban a Kárpát-medence területéről összesen 793 személyre vonatkozó adatot elemzett Fedeles. Közülük 743 főt mozdítottak elő az egyházi rend szentségének különböző grádusaira, míg 50 személy promóciós engedélyt (litterae dimissoriae) kapott, amely birtokában bármely katolikus főpappal felszenteltethették magukat. Az előadó bemutatta a kúriai szentelések forgatókönyvét, részletesen ismertette a szentelést megelőző vizsgálat elemeit, majd a magyarok által felvett rendek megoszlásáról, valamint az általuk viselt egyházi javadalmak megoszlásáról beszélt. A korszak 14 magyar egyházmegyéje közül összesen 12 neve szerepel a promóciókat dokumentáló forrásokban, amely négy, területtel már nem rendelkező korábbi missziós püspökséggel (episcopatus in partibus infidelium) egészült ki. Az egyházmegyék közötti megoszlást tekintve Esztergom (22%), Eger (19%), valamint Erdély és Zágráb (15–15%) dominanciája egyértelmű, ezeket követi Veszprém (6%) és Pécs (5%). Szinte megegyező arányban érkeztek klerikusok a győri és a váradi (4%), míg ennél némileg kevesebben a kalocsa-bácsi és a váci (3%) dioecesisek területéről, míg a csanádi és a nyitrai (1–1%) egyházmegyék részesülése a legcsekélyebb. A kandidálók származási és szolgálati helyeit ábrázoló összesítő térképeket elemezve rámutatott arra, hogy a falusi jobbágyok és mezővárosi parasztpolgárok alkották az Itáliába utazók többségét, amely a Magyar Királyság településszerkezetével állítható párhuzamba.

Különböző motivációs tényezők állhattak a magyarok (és a más országokból indulók) római utazásának hátterében. Elsőként a római zarándoklatok említhető, hiszen az apostolfejedelmek, Szent Péter és Szent Pál ereklyéinek felkeresése sokakat vonzott évszázadok óta. A peregrináció pedig alkalmat kínált a szent rendek felvételére is, amellyel számos magyar is élt, hiszen a római promóció nyilvánvalóan különlegesnek, következésképpen magas presztízsűnek számított. A gyorsított eljárás, azaz szakkifejezéssel extra tempora promóció lehetett a római szentelések egyik legfontosabb mozgatórugója, legalábbis a 15. század végétől. Ez azt jelentette, hogy az kánonjogi előírásokban meghatározott évi hat időponton kívül, az egyes fokozatok felvétele között előírt szünetek nélkül az alkalmas személyek szinte bármikor, néhány nap leforgása alatt akár az egyházi rend valamennyi fokozatát, az első tonzúrától az áldozópapi grádusig felvehették.

Számos olyan esetről tudósítanak forrásaink, amikor sem a helyi püspök, sem pedig helynöke nem tartózkodott székhelyén, esetleg akadályoztatva voltak, a püspöki méltóság hosszabb ideig betöltetlen maradt, illetve a helyi ordinárius csak nagyon ritkán tartott az egyházmegyében általános szenteléseket. Ilyen esetekben is megoldást jelentett római utazás. Természetesen az ilyen indokkal előállók között bizonyosan voltak olyanok is, akiknek valami takargatnivalójuk volt a helyi elöljáró elől, ezért inkább a távoli Rómába utaztak, ahol nem ismerték viselt dolgaikat.

A kandidálóknál, felmerülhettek olyan problémák, hiányosságok, illetve a kánonjogi előírásokkal szemben elkövetett vétségek, amelyek szabálytalan állapotot, s ebből következőleg szentelési akadályt eredményezhettek. Az ezek alóli felmentésért személyesen szupplikálók az esetek túlnyomó részében a Római Kúriában szenteltették fel magukat. A győri egyházmegyés Altmon Farkas például jobb szemének hibája miatt kért és kapott felmentést, majd pedig 1488. áprilisában a római Ara Coeli-templomban felvette a kisebb rendeket. A rövidebb-hosszabb ideig életvitelszerűen Rómában élők számára magától értetődő megoldásként kínálkozott a kúriai ordináció lehetősége. Közéjük tartozott Kutasi Tamás vasvári prépost is, ráadásul az ő szentelésének hátterében egy összetett motívumrendszert figyelhetünk meg. Ő az esztergomi káptalan kúriai tizedperének egyik képviselőjeként érkezett a Tevere partjára, s római tartózkodása 1453 augusztusától egészen 1457 márciusáig kimutatható. Ez idő alatt a város egyik egyetemén felsőfokú tanulmányokat is folytatott, valamint 1455 tavaszán felvette a három nagyobb rendet is.

Praktikus megoldásnak számított, ha a hosszú útra vállalkozók több kúriai ügyet kívántak egyidejűleg elintézni. Három főpap, Döbrentei Himfi Tamás zágrábi, Váci Pál argyasi, valamint György bodonyi püspök például kúriai ordinációját megelőzően személyesen vállalt kötelezettséget a kinevezési illeték, azaz a servitium commune megfizetésére az Apostoli Kamarában.

Előfordultak különböző visszaélések is, így a római utazás egyik mozgatórugójaként említhetjük például a megfelelő képzettség hiányát, a morális gondokat, illetőleg a személyes ellentétet, amelyek következtében a jelöltet a helyi püspök nem volt hajlandó felszentelni. Ugyancsak említésre érdemes a hamis javadalmakra történő szentelés esete is. Az alszerpapi grádustól kezdődő magasabb rendekre, így a szerpapi és az áldozópapi és püspöki ordókra kizárólag biztos megélhetést nyújtó egyházi javadalom, illetve igazolt bevételi forrás birtokában mozdíthatták elő a jelölteket. Elsősorban a nagy népsűrűségű nyugat-európai területekről, ahol komoly verseny folyt az egyes egyházi állásokért több csaló is érkezett, akik megpróbáltak túljárni a szigorú ellenőrzést végző kúriai alkalmazottak eszén. Amennyien sikerrel jártak, a szentelést igazoló dokumentummal a tarsolyukban, nagyobb eséllyel kaphattak állást. A távoli Magyar Királyságból hosszú, nem egyszer veszélyes és költséges út vezetett Rómába, ezért Fedeles véleménye szerint nagyon kevesen vállalhatták a csalások napfényre kerülésének kockázatát.

A római szentelés gyakorlata a késő középkor általános jelenségének számított a nyugati kereszténység, így a Magyar Királyság területén is. A Kúriában felszentelt magyarok mindössze néhány százalékát alkották a hazai klérusnak, tehát korántsem tarthatjuk a kúriai promóciókat magyar szempontból tömegjelenségnek. A római szentelés közkeletű gyakorlatnak számított a hazai egyháziak körében is, amely például néhány soproni polgár végrendeletében is tetten érhető. Mindez pedig arra hívja fel a figyelmet, hogy nem szükségszerű valamennyi kúriai ordináció hátterében a vallásos motívumon túlmutató indokok után kutatnunk.

Fedeles azzal a fontos megállapítással zárta referátumát, hogy mivel a kúriai szentelések komoly ellenőrzés mellett zajlottak, sőt a felszenteltek felkészültségét hazatérésüket követően a helyi ordinárius vagy helyettese is kontrollálta, nem tartható a közhelyes megállapítás, miszerint a Római Kúria képzetlen klerikusokkal „árasztotta” volna el a részegyházakat. Ennek illusztrálására az esztergomi egyházmegyés Necpáli János esetét említette, akit 1498 áprilisában szenteltek pappá a római Szent Megváltó-templomban. Hazatérését követően, Esztergomban felkereste az érseki vikáriust, s bemutatta neki az Apostoli Kamarában számára kiállított szentelési bizonyítványt. A helynök, miután meggyőződött elméleti és gyakorlati felkészültségéről, engedélyezte számára az első szentmise (primicia) bemutatását, valamint az esztergomi egyházmegye területén a lelkipásztori szolgálat ellátását.

Fedeles Tamás előadását C. Tóth Norbertnek, a Magyar Medievisztikai Kutatócsoport vezetőjének a kötetről tartott korreferátuma követte. C. Tóth egyfelől ismertette az impozáns kötet szerkezetét, tartalmát, a benne közölt vatikáni dokumentumok értékét és különlegességét a középkori magyar források sorában. Másfelől reflektált e nagyszabású vatikáni forrásfeltárásnak a szerző által ismertetett tudományos  eredményeire is, saját meglátásaival egészítve ki azokat. A Középkori Esték ezen kivételes alkalmát élénk szakmai diszkusszió zárta, melybe több jelenlévő kapcsolódott be kérdéseivel.

 

Program