Pápai csapatok Magyarországon (1595–1597, 1601)

CLASSIS I
vol. 17
Kruppa Tamás

Pápai csapatok Magyarországon (1595–1597, 1601). Gianfrancesco Aldobrandini levelezését feltárta, közreadja és a kísérőtanulmányt írta KRUPPA TAMÁS, Budapest–Róma 2020. (xxix + 290. p.)

A most kiadásra kerülő okmánytár Magyarország és a Szentszék több mint ezer évre visszanyúló kapcsolatának egy speciális területét, a pápaság tizenöt éves háborúban vállalt szerepének egy szeletét dolgozza fel. Az iratok Gianfrancesco Aldobrandini generális válogatott levelezését tartalmazzák. A pápa unokaöccse három ízben (1595, 1597, 1601) vezette őszentsége hadseregét a magyarországi hadszíntérre, amelynek a működéséhez egyaránt fűződnek sikerek és kudarcok.

A forráscsoportra régen felfigyelt a hazai és nemzetközi tudományosság, ám néhány úttörő kezdeményezést leszámítva idáig nem történt érdemi kísérlet a levelezés kiadására, és sokat kellett várnunk a források monografikus jellegű feldolgozására is. Ez utóbbin változtatott Giampiero Brunelli 2018-ban megjelent könyve (La santa impresa. Le crociate del papa in Ungheria 1595–1601), amely első áttekintő összefoglalását és értelmezését nyújtja ennek a három hadjáratnak. Ezt a narratívát építi tovább az okmánytár, bőséges magyar nyelvű regeszták segítségével nyitva meg az utat az események további lehetséges értelmezése előtt. A kötet segítségével szinte kitapintható közelségbe kerülnek nemcsak a szentszéki erőfeszítések, hanem a háború fő terhét viselő Habsburg kormányzat háborút illető lépései is, amelynek diplomáciai és katonai jellegű tevékenysége egyúttal más megvilágításba kerül.

Aldobrandini generális levelezéséből kibontakozik egy teljes koraújkori hadsereg mozgósításának, a harctérre történő eljutásának, ellátásának komplex és igen nehéz feladata. Ennek megvalósítása kapcsán ráirányul a figyelem arra, hogy az Egyházi Állam civil hadvezérének a tevékenységét milyen hatékonyan segítették a szintén civil, egyházi méltóságot betöltő pápai hadbiztosok. Az ő tevékenységükről még nem született sem forráspublikáció, sem feldolgozás magyar nyelven. A levelek rávilágítanak azokra a buktatókra, amelyek két nagy ellátó rendszer, a pápai és a Habsburg összehangolásának nehézségéből fakadtak, de arra is, hogy az Apostoli Kamara a császáritól eltérően milyen hatékonyan működött, amikor képes volt arra, hogy kb. 10 ezer embert eljuttasson egy ezer kilométerrel távolabb lévő hadszíntérre, úgy, hogy a seregnek maradjon ideje a hadműveletekre is.

A levelezés alapján végigkísérhetjük a harctérre kiérő pápai katonákat a mustrától kezdve a táborig, majd az Esztergom, Vác, Pápa, illetve Kanizsa alatt vívott harcokat. Sőt az okmánytárba bekerültek azok az 1595 és 1597 közötti hadműveleti szünetben született iratok is, amelyek témája a hadsereg áttelelése, illetve az Erdélybe vonulás voltak. Ezek nem keltették fel eddig a figyelmet, bár az említett narrációnak ugyanúgy a részeit képezik.

Igen érdekes a hadvezér személye, aki eredetileg banki tevékenységet folytatott, és a lazioi banditák féken tartását leszámítva semmilyen harctéri tapasztalattal nem rendelkezett. Kinevezését kizárólag annak köszönhette, hogy a pápa rokona volt. Ez egyrészt azzal a következménnyel járt, hogy egy hivatásos zsoldosvezérrel ellentétben, aki a tollforgatással szemben a kardforgatást helyezte előtérbe, Aldobrandini inkább az előbbiben jeleskedett. Aminek köszönhetően viszont szinte tapintható közelségbe kerülnek a háború mindennapjai. A generális gondoskodó, és együtt érző személyiség volt, akinek a figyelme nemcsak arra terjedt ki, hogy a katonák megkapják a meghatározott napi fejadagjukat, hanem képes volt késhegyig menő vitákba bonyolódni a császári kormányzati szervekkel például hadsereg táboroztatásának, áttelelésének garanciák nélküli követelésével, vagy a hadsereg Erdélybe vonultatásának a pápa részéről többször felmerülő, a realitásokat kellően figyelembe nem vevő ötletével szemben.

VIII. Kelemen megkülönböztetett figyelemmel kísérte az eseményeket, és többször is személyesen avatkozott bele kompetenciájától távol eső stratégiai kérdésekbe, amely persze újfent aláhúzza Clausewitz tételét, hogy a háború a politika, és esetünkben – a hitterjesztés – folytatása fegyveres eszközökkel, illetve, hogy ez a háború személyes ügy volt a számára. De kiderül az is, hogy az Egyházi Állam erején felül vállalt – az utókor által máig kellően értékelt – szerepet a háborúban, és annak finanszírozásában. Rómában pontosan tudták, hogy Európa igazi határai nem a tengeren, ahogy a nyugat-európai történészek tekintélyes rész főleg Braudel nyomán máig hiszi, hanem a magyar királyság romjain keresztül húzódtak és húzódnak máig is.

Az okmánytár lényeges és fontos részét képezi a fizetési és veszteséglistákat tartalmazó Függelék, amely elsősorban persze a tisztikarról nyújt tanulságos képet. A száraz, első ránézésre nem túlságosan izgalmas, sőt érdektelennek tűnő név és számsorok olvasása közben azonban gondoljunk csak arra, hogy itt egy több, mint négyszáz évvel ezelőtti élet eleven szövetének egy darabja szakad ki a hadbiztosok és pápai tisztviselők pennája nyomán. Amelyből egyszerre tárul elénk a hitből, isten akaratából fakadó sztoikus belenyugvás a veszteségek felett, a lelkesedés, a halált megvető bátorság, mert a katonák és tisztjeik komolyan gondolták, hogy ők egy igazságos háborút vívnak. De megelevenedik a harcok hevessége, szinte halljuk a katonák kiabálását és jajgatását, érezzük a lőpor füstjét, a sebesülés bűzét, és a falmászás izzadságát is. Kitapinthatóvá válik az elmúlás ellen feszülő emberi akarat, amely a veszteségeket minimalizálni akarja, és a hadvezér józan számítása, hogy csak ép katonákkal lehet a harcot folytatni. Mindezt nem tudjuk meg a császári hadseregről, mivel a hosszú háború magyarországi szakaszáról ilyen átfogó jellegű, a hadtörténeti szempontokat előtérbe helyező, és egy egész hadsereg működésébe mély betekintést engedő, a háborút mintegy alulnézetből megmutató forráskiadás eddig nem jelent meg. Talán ebben ragadható meg leginkább az okmánytár legfontosabb újdonsága.