Püspökök a végvárban (1548–1596)

CLASSIS III
fasc. 2
Bitskey István

BITSKEY ISTVÁN, Püspökök a végvárban (1548–1596) (CST III/2; Előadások a Fraknói Nyári Akadémián 1), szerk. Tusor Péter–Gárdonyi Máté, Budapest 2019. 41 p.

A Szent István király által alapított egri egyházmegye a Kárpát-medence legnagyobb kiterjedésű püspöksége volt, a középkor folyamán Eger, mint püspöki székhely a Magyar Királyság jelentős egyházkormányzati és műveltségi központjának számított. A 16. század közepétől azonban, az oszmán hódítás következtében Eger végvárrá vált, katonai szerepe került előtérbe, erődítményét a kortársak Felső-Magyarország kapujának tartották. A püspökségnek ugyanebben az időben még az egyre terjedő reformációval is szembe kellett néznie. Jelen értekezés azt vizsgálja, hogy az egyházmegyében ekkor milyen lehetőségei maradtak meg a katolikus egyházszervezésnek.

A nehéz helyzetben kiemelkedő tehetségű püspökök kerültek az egyházmegye élére: Oláh Miklós (1548–1553), Verancsics Antal (1557–1569), majd pedig Radéczy István (1572–1586). Mindhárman korszerű humanista műveltséggel rendelkeztek, a háborús helyzet miatt azonban többnyire nem székhelyükön, hanem Bécsben tartózkodtak, diplomáciai feladatokat láttak el, püspöki joghatóságukat az egyházmegye hódoltsági területein vikáriusaik révén igyekeztek biztosítani. A korszak jellegzetes dokumentuma a Debrecen–Egervölgyi Hitvallás (Confessio catholica, 1562), amelyben a végvár katonasága a debreceni kálvinista prédikátor Melius Juhász Péter segítségével kívánta bizonyítani, hogy hitvallásuk nem eretnekség. Noha ez az irat dogmatikailag eklektikus jelleget mutat, a szakirodalom szerint ez „a magyar kálvinizmus genezise”. A kálvinizmus mellett a lutheri iránynak, sőt egy időre még az unitarizmusnak a képviselői is megjelentek Egerben, így a vallási pluralizmus nyert teret a püspöki székvárosban. A korszak várkapitányai a protestantizmushoz csatlakoztak, s noha az uralkodó által kibocsátott  kinevezési instrukcióik előírták a püspökség jogainak biztosítását, a gyakorlatban ez kevéssé valósult meg.  A püspöki udvartartás és a káptalan kiszorult a várból, a katolikusok kisebbségben maradtak, s a trienti szellemű hitbeli megújulás előírásai helyett első sorban egyházkormányzati intézményrendszerük védelmének kérdései kerültek előtérbe. Egyes jezsuita páterek azért megkísérelték a katolikus restauráció ügyét Egerben előmozdítani: előbb Leleszi János, majd Drenóczy István sietett a káptalan segítségére, jelentősebb eredményt azonban nem sikerült elérniük. Még leginkább a vikáriusi rendszer járult hozzá az egyházmegyében a katolikus hitélet folytonosságának biztosításához. A püspökség intézményei és a káptalan tagjai a vár eleste (1596) után Kassán, majd Jászón találtak menedéket, s csak a török hódoltság megszűntével, 17. század végén térhettek vissza a püspökség eredeti székhelyére, ahol újjászerveződésük lehetőségei megnyíltak.