MIHALIK BÉLA VILMOS, Hangsúlyok és fordulópontok az egri egyházmegye történetében (1699–1761) (CST III/4; Előadások a Fraknói Nyári Akadémián 3), Budapest 2019. 53 p.
A tanulmány a kései konfesszionalizáció folyamatát vizsgálja a kora újkori Magyar Királyság egyik legnagyobb területű püspöksége, az egri egyházmegye példáján keresztül. Az ősi püspöki székhely, Eger visszafoglalását követően a főpásztor nem tért vissza egyből a városba, erre csak 1699-ben, az új püspök, Telekesy István beiktatásával került sor. Időközben azonban számos szerzetesrend (jezsuiták, ferencesek, szerviták és minoriták) telepedtek meg Egerben, akik intézményeikkel egy új egyházi központot hoztak létre. Miután Telekesy püspök is a városba helyezte székhelyét, egyik első rendelkezése egy új egyházmegyei szeminárium létrehozása volt. Az egyházmegye újjászervezése és a püspöki központ kiépítése azonban a Rákóczi-szabadságharc idején megakadt. Az idős püspök is kompromittálódott politikailag a Habsburg-ellenes mozgalomban, és csak a bécsi nuncius, valamint az Apostoli Szentszék közbelépésére tudta csak püspöki székét megőrizni 1710-ben. Élete utolsó éveiben Telekesy István még elindította a káptalan reformját is, de a püspökség átfogó újjászervezése már utódaira maradt.
Ennek a reformfolyamatnak a legfontosabb mérföldkövei az 1734. évi zsinat, az 1746. évi egyházlátogatás és az 1749. évi egyházmegyei statútumok összeállítása voltak. A zsinatot Erdődy Gábor Antal püspök tartotta előkészületként egy nemzeti zsinathoz, amely azonban az újabb Habsburg-török háború miatt végül elmaradt. Az egri zsinat két ülésszakasza közötti időszakban Foglár György püspöki vikárius utasítására az espereseknek egyházlátogatást kellett végezniük. Bár a vizitáció jegyzőkönyvei nem maradtak fent, annak eredményei már visszatükröződtek a második ülésszakon meghozott döntésekben. A határozatok a görög katolikusokkal és protestánsokkal való viszonyra is hangsúlyosan reflektáltak, ugyanakkor a plébániahálózat stabilizálása érdekében sürgették az alsópapság anyagi körülményeinek javítását is. Kísérlet történt a egyházigazgatás középső szintjének átalakítására is új esperesi kerületek létrehozása révén, mivel a hatalmas területű egyházmegye irányítása egyre nagyobb kormányzati problémát okozott. Éppen emiatt ezekben az években Erdődy püspök azt tervezte, hogy Nagybánya székhellyel a tiszántúli területek kihasításával új püspökséget hozzanak létre. Jóllehet az uralkodó, III. Károly támogatta a terveket, azok a káptalan ellenállása miatt meghiúsultak.
Az 1746. évi egyházlátogatás eredményeit a három déli főesperesség példáján vizsgáltuk meg. Bár a plébániahálózat a korábbi évtizedekben komoly fejlődésen ment keresztül, még mindig komoly hiányosságok mutatkoztak, egész kistérségek maradtak ki az egyházkormányzat szövetéből. A felekezetileg rendkívül vegyes borsodi főesperességben 93 község esett kívül a katolikus egyházszervezeten. Bár a falvak túlnyomó többsége református volt, a helyi katolikus lakosság 8%-a nem kapcsolódott szervezetileg a plébániahálózathoz. A vizitáció további problémákat tárt fel a vallásos élettel és a papi fizetésekkel kapcsolatban is. A papi jövedelmek sokféle forrásból tevődtek össze, ami állandó konfliktusforrást jelentett a helyi lakossággal. A hívek esetében viszont sok helyütt a vallásos közömbösség jeleit észlelték.
Az 1749. évi egyházmegyei statútumok főként ezekre a problémákra reflektáltak. Négy fejezetben tárgyalták a papság kötelezettségeit, a plébániai adminisztrációt, a papok magaviseletét és a plébániai jövedelmi és tulajdoni viszonyokat. Az egyházmegyei szabályok a zsinattal és az egyházlátogatással együtt egy átfogó reformfolyamat legfontosabb pillérei voltak.
Végül a kötet három település viszonyait vizsgálva helyi szinten is feltárta a reformfolyamat legfontosabb jellegzetességeit. A szabad királyi rangú Nagybányán ugyan többségben voltak a protestánsok, de már a 17. század utolsó harmadában sikeresen alakult meg egy helyi jezsuita misszió és később a minoriták is letelepedtek a városban. Részben ennek is köszönhető volt, hogy a kedvezőtlen felekezeti arányok ellenére Erdődy püspök a várost javasolta egy új püspökség székhelyének. Jászberénynek mint kiváltságos mezővárosnak jelentős kisugárzása volt gazdag plébániája és a helyi ferences kolostor révén. Bár regionális katolikus egyházi központnak számított, a helyi politikai körülmények miatt a jászberényi református gyülekezet is sikerrel őrizte meg fontosabb intézményeit egészen az 1760-as évekig. Az egyházmegye déli részén feküdt Pély község, amely ugyan nehezen tartotta fent szegényes falusi plébániáját, mégis döntő szerepe lett a kistérség plébániahálózatának újjászervezésében mint egyedüli katolikus közösségnek. A három különböző település vizsgálata a reformfolyamatot eltérő szempontok mentén mélyebb betekintést enged a katolikus újjászerveződés helyi eseményeibe.